Elöszo a 2006-os névsór  könyvnek

Drága barátaink, iskolatársaink!

Lám csak megértük ezt a napot is: 2006 október 23. Újra együtt vagyunk. Összegyűltünk ismét a világ különbözö részeiröl, hogy lássuk egymást és elevenítsük fel emlékeinket: egymásról és iskolánkról, amely számtalan láthatatlan, megfoghatatlan és kitapinthatalan szálaival egész életünkre összekötött bennünket. Kívülállóknak, de még fiainknak, lányainknak is nehezünkre esne megmagyarázni ezt a kohéziós eröt. Talán legközelebb járunk az igazsághoz ha azt mondjuk a ránk kényszeritett közös sorsnak köszönhetö!

A tíz, huszonöt, vagy éppenséggel az egészen ritka ötvenéves osztálytalálkozókon az öregdiákok azzal büszkélkednek, hogy milyen patinás, esetleg évszázados múltra visszatekintö, emeletes, kertes, hatalmas udvarral, focipályával rendelkezö iskolába jártak. Minket, valamennyiünket a zsidósors kényszeritett egyazon iskolába, amelynek utcai homlokzata földszintes kis családi házra emlékeztet, amelynek sem elö-, sem hátterében nem volt kert és macskakövel kirakott udvarán egyetlen osztálynak is alig akadt hely tornagyakorlatokat végezni. A mi iskolánknak tulajdonképpen nem is volt közvetlen múltja, nem is volt szépreményü jövöje, hanem csupán mindössze egy négy évig tartó röpke jelene.

Iskolánk számunkra, de tanáraink számára is a szabadság szigete volt a gyülölet tengerében.

Iskolánk számunkra, de tanáraink számára is mentsvár volt a minket üldözö világban!

Iskolánk számunkra, de tanáraink számára is a hit, a bizalom és a remény jelképe volt!

Négy iskolaév kötött minket össze és persze a további közös sors: Auschwitz!

Aligha volt és remélhetöleg nem is lesz többé ilyen iskola, amely ily módon köti össze a tanulókat egymással és tanáraikkal.

Mi, a holokauszt túlélöi szétszéledtünk a földgolyó minden részében. Évtizedek teltek el, megöregedtünk, de soha nem feledkeztünk meg iskolánkról, amely méltósággal ruházott fel minket a megalázni igyekvö világban. Az a közös sors, amely fiatal korunkban acélkötélnél erösebben összefogott bennünket, vágyat ébresztett, hogy annyi év után találkozzunk és ismét és ismét találkozzunk. A mi szamosparti iskolánk volt tanulói soha nem tarthattak osztálytalálkozót! A holokauszt ebbe is beleszólt: mi iskolatalálkozóra kényszerültünk.

Így történhetett, hogy a közös emlékek, a közös sors folytán örömmel ölelkezett össze a hajdani rövidnadrágos kisfiú az annakidején rá sem nézö süldolánnyal.

Szépek és emlékezetesek maradnak Kolozsváron, iskolánk színhelyén, illetve Izraelben megrendezett Találkozóink.

Ez a mostani azonban az utolsó Találkozónk.

Higgyétek ezt el nekünk, pedig mi magunk is aggállyal írjuk le ezeket a szavakat. Agyunkban és szívünkben a kétely, hogy hátha, hátha mégis ! Bizony már többször mondtuk, hogy ez volt az utolsó, aztán jött még egy és ismét egy újabb! Most azonban, bármily nehezünkre esik is, mégis ki kell mondanunk: nincs tovább! Fogytán az erönk szervezni, de ami ennél is aggasztóbb, még akkor is ha a természet rendje szerint történik: mi magunk is egyre fogyatkozunk. Persze ez nem azt jelenti, hogy a továbbiakban elkerüljük egymást. Csupán arról van szó, hogy le kell mondanunk - ahogyan összejöveteleinket a valóságnak megfeleloen neveztük - a VILÁGTALÁLKOZÓKRÓL.

Drága barátaink, iskolatársaink!

Bármennyire is lehangoló valamit0l végleges búcsút venni, örömmel és büszkeséggel tölt el minket, hogy alkalmunk adódott többiben is találkozni, világszinten.

Nussbaum Laci, Klozsvar 2006

Megnytó Beszéd a 2006-os találkozon

Köszöntelek benneteket mindanyiatokat, akik a találkára érkeztetek és sajnálom, hogy soknak nem sikerült eljönni annak ellenére, hogy - amint a levelekbből amit kaptunk kitűnik - gondolotban és lélekben velünk vannak.

Nem könnyü nekem beszédet tartani, mert én inkább a tettek embere vagyok mint a bészédé.
Szeretném veletek megosztani annak a történetét, hogyan született meg a találkozás ötlete.
Volt egy hármas csoport. Emberek, akik tartották a kapcsolatot, sok volt iskolatárssal, levelzésen keresztül hosszu éveken át. Egy alkalommal mikor ez a három vén diák  találkozott, felvetödött az ötlet, hogy ha ök igy örvendenek egymásnak biztosan mások is igy lennének vele.  Mi lenne, ha azokon kivül akikkel mi már levelezünk, összegyüjtenénk á többi zsiglicisták cimét?  Kérdezték egymástól.

A gondolatot tett követte. Levélben kérték, hogy mindenki küldjőn el minden cimet a kollégákról amit tud.

Bocsánat, még nem mondtam meg, ki volt az a három vén diák :
Vágó Lidi, Mendel Ári és Lusztig Tibi.

És a cimek érkeztek, a névsór bövült, és mikor már ugy látták, hagy hosszú a lista, probáltak másokat is bevonni ebbe a munkába.

1989 husvétján volt az első nagyobb számu találkazó Hajfán, ahol nem kevesen vettünk részt a zsiglic dijákjai közül. Sokan nem is ismertünk meg egymást, mert a deportálás óta nem találkoztunk, és voltak olyanok akik mint diákok nem ismerték egymást. De mindannyian zsiglicisták voltunk.

Ezen az összejövetelen Weinberger Carmely Mose förabbi is jelen volt.
Ekkor határoztuk el, hogy megszervezünk egy világtalálkozót!  Meg is vállasztotunk egy munkabizottságot.

Annak a névsornak az alapján, amit ez a hármas csoport gyűjtött, megkezdtük az elsö levelek kiküldeset, a világtalálkozó gondolatával. A gondolatot őrömmel fogadták, és a válaszlevelekben sok uj név is szerepelt. Nehéz leirni azt az őrömöt amit éreztünk minden névnél, amit hozzá- irhattunk a névsórhaz.

Emlékeztek arra a fantasztikus meghatottságra amit mindnyájan éreztünk as elsö találkozásnál 1990-ben itt Sfáimba, ahol több mind 200-an vettűnk részt ?

Hogy szaladtunk egyik baráttol a másikhoz, akiket évtizedek ota nem láttunk?
Őrömünkre azota már egy párszor találkoztunk.

Minden ujabb találkozásnál éreztük hogy közelebb kerültűnk egymáshoz, uj barátságok fejlődtek ki, melyek nem ismernek határt és távolságot.
Küldünk egymásnak ujévi és ünnepi üdvőzleteket. A drotposta (internet) nagyon segit nekünk a távolságok eltüntetésében. A kölcsönös segitség, amit állandoan láttunk egymás között, nagyan jó érzéssel tölt el. Melegiti a szivet.

Minden külföldi utazásomnál tudom, ha olyan helyre érek ahol zsiglicista van, örrömmel fogadják a látogatásomat. En azt hiszem, hogy ez a találkozásainknak köszönhető.

Sokszor felvetem magamnak a kérdést, valoszinűleg ti is, mi az ami bennünket ugy összefüz? Hogy van az, hogy egy olyan iskola, ahol maximum 3 ½ évet voltunk eggyütt, de sokan ennél kevesebbet, mégis az az érzésünk, hagy eggyütt nöttünk fel.

En alsós voltam, természetesen a felsősöket nem is ismertem, megis mind hozzám tartoznak.
Egyrészt, ez biztosan a közös sors erdménye, másrészt a kitünö tanárainknak köszönhetö, akik komoly pedagogusok is voltak. Példa erre, hogy a gettóban is probáltak bennünket összefogni, hogy amennyiben lehet, még egy kis tudományt öntsenek belénk. Ugy mint ahogy Bernfeld CHana irja, Gönci néni tartott az ö osztályának elöadást a Fauszt második részéröl, a gettoban.

Az, hogy ma itt vagyunk eggyütt, sok problémával járt. Miután osszeült a szervezöbizottság, és egyhangulag megszavazta, hogy öszire megszervezzük az összejövetelt.

Kiküldtük a leveleket, kérdöivel együtt. Kezdtek jönni a válaszok.  Kb. 100 szemelyröl jött pozitiv válasz.  De a sors közbeszolt.  Kitört a háboru.  Nem tudtunk mit csinálni.  Lemondani a találkozást? Meg lehet-e hivni benneteket ebben a bizonytolanságban?  Kényszeriteni barátainkat, hogy találjanak különböző okokat, amiert nem tudnak jönni?  A döntés az lett, hogy várjunk, még minden jóra fordulhat.  Es igy is történt.  Mikor biztosra vettük hogy lehet jönni szétküldtük a második levelet.

Az igazság az, hogy a két levél között sok idö telt el, és volt olyan aki elfelejtette az elsö értesitést. Igy jártunk, az egyik kollégánkkal aki, amikor megkapta a második levelet, felhivott, hagy neki ez az elsö értesités amit kap, es nagyon bosszankodik, mert már megvette a külföldi kirándulásra a jegyét.  Erre felolvastam neki a saját kezével irt választ, hogy akar jönni a találkozóra. Elszomorodott, hogy ö ennyire feledékeny?

Sajnos, azok közül is akik biztosra vették a jövetelüket, voltak, akik betegségi okokbol, kénytelenek voltak lemondani a részvételüket. Nehéz szivvel tették, amint kitünik a nekünk küldött levelekből.  A lényeg, hogy itt vagyunk együtt, és örvendünk egymásnak.

Mielött befejezem a beszédemet és átadom a szót Jonás Tibinek, meg akarom köszönni azt a nagy munkát, amit egy csak benösült zsiglicista végzett.  Nélküle ez a találkozó nem jött volna létre, Kárl Jenö-röl beszélek, (aki szerencsémre a férjem) minden energiáját beletette, hogy ez létrejöjjön.
Mikor mindenki azon a véleményen volt, hogy le kell mondani a találkozót, ö volt az, aki nem engedte és  biztatott hogy "lesz még szőlő lágy kenyér".  Mindenkinek, aki bármilyen problémával fordult hozá, igyekezett eleget tenni.

Egy ilyen találkozóval sok a kiadás.  Hogy eleget tudtunk tenni a komolyabb kiadásoknak, hálával tartozunk Krémer Tomi-nak nagylelkü hozájárulásáért, es Bischitz Gyuri-nak aki az amerikai kollégáinktól gyüjtött össze pénzt.  Ezekkel a segitsegekkel tudjuk mindnjájan élvezni a találkozót.

Igaz hogy rögtön Jonás Tibi fog beszélni, de én is akarom hangsulyozni, hogy az elsö találkozás óta ö volt a buldozer, aki összefogta az egesz munkát.  Nélküle talán nem is jöttek volna létre a találkozók.  Most is akármilyen kéréssel fordultunk hozzá, azonnal segitett.

Komoly segitséget kaptunk a szervezési munkánkban Muresán Kertész Juci-tól és Nuszbaum Laci-tól. Ök foglalkoztak a romániai kollégák problémájával
Hogy hogy fog sikerülni ez a TALÁLKA?   Mi mindent amit tutdtunk – megtettünk.
   

Kárl Sigálit (Hamlet Ibolya), Shfáim 2006